GYAKORLATI PÉLDÁK
A következõkben valós élettörténetek olvashatók, melyek jobban
rávilágítanak a végtelenség, mint a változáshoz szükséges, gyakorlatban
hasznosítható elmélet (fogalom) értékére.

„Ha a végtelent vágyod ölelni át,
Járd be a véges minden oldalát.”

- J.W. Goethe (1749-1832)

Az elsõ esetek egyike, amikor a végtelenség emberi életekre gyakorolt
fantasztikus, pozitív hatását tapasztalhattam, 1987 tavaszán történt,
amikor, még hivatásom gyakorlásának kezdeti idõszakában, kiültem az
emberek közé az utcára, hogy nyilvános helyeken „Ingyenes Tanácsot”
adjak az arra járóknak. Ezért persze a médiától hamarosan komoly
figyelmet kaptam, melynek része egy a New Yorker magazinban 1987
augusztus 17-én megjelent cikk.
Látod, kedves olvasóm, évekig fejlesztettem és jegyeztem le
gondolataimat arról, hogy hogyan válhat a világ jobb hellyé, ha tudatunkat
megnyitjuk „A Nagy Kép” (azaz a végtelen világegyetem) elõtt. És, habár
különbözõ korokon keresztül oly sokan érintették ezt az általános
elgondolást, egyszeriben rá kellet jönnöm, hogy furcsa módon a
felsõoktatás és a kormányhivatalok intézményei aktívan nem támogatják
az efféle gondolatokat, elképzeléseket.

Így, mialatt egy negézségekkel teli idõszakon mentem keresztül,
elhatároztam, hogy azt adom a világnak, amire szüksége van: néhány
igazi, józan, valós alapokon álló, szókratészi stílusú filozófiai eszmecserét.

Tehát, visszakanyarodva az eredeti történethez, ott ültem egy nagy
vasládán, amely egy használaton kívüli vízszivattyút rejtett, épp a Niagara
Vízesés Önkiszolgáló Mosószalon elõtt, a 7th Avenue South és a
Bleecker Street sarkán, a manhattani Greenwich Villag-ben.  Kezemben
egy egyszerû, de praktikus feliratú táblát tartottam, amin nagy, fekete
betûkkel ez volt olvasható: „Ingyenes tanácsadás”, és mellette kisebb
betûkkel a figyelmeztetés: ”Orvosi vagy jogi tanácsadáshoz hivatalos
engedéllyel nem rendelkezem. Ez nem vallás, kultusz, szekta vagy más
szervezett ideológia.” Mivel az önzés korszakát éltük, egy olyan ember
feltûnése, aki valamit ingyenesen nyújt, szinte minden arra járó figyelmét
felkeltette. De mindebben az igazi irónia ott rejlett, hogy a tanácsait
felkínáló személy nem egy öregember volt, mélyen ülõ szemekkel,
szemüvegben és hosszú õsz szakállal, hanem egy fiatal, lágy arcvonású
álmodó.
Nos, egy este odajött hozzám egy fiatal férfi, nyakában nehéz
aranyláncokkal, drága, márkás bõrdzsekiben és sportcipõben, erõsen
olyan kinézettel, mint egy hard-core rap mûvész vagy egy drogárus.
Ránézett a feliratra, hangosan olvasva a szavakat:  „Ingyenes
tanácsadás”, majd hozzátette:  „Ezt kapd ki, te hülye barom!”, és karját
meglendítette, hogy az arcomba csapjon. Szerencsére már voltam
hasonló helyzetben, így gyorsan kitértem a súlyos ütés elõl. Aztán valami
teljesen váratlant tettem. Megkérdeztem tõle, hogy vajon gondolkodott-e
már a végtelenségrõl. Ennek hatására elõször, bár vonakodva, de
hátralépett, majd beszédbe elegyedett velem. És, bár beszélgetésünk
ideje alatt – ami lehetett úgy fél óra – gyakran megpróbált lekicsinyelni,
amikor elment, azon tûnõdött, amit a végtelenségrõl, és arról mondtam
neki, hogy mennyire szükséges minél többet gondolkodni rajta. Azt is
javasoltam neki, hogy vegyen egy csillagászatról szóló képeskönyvet, „A
kis herceg”-et, és Rudy Rucker könyvét, „Infinity and the Mind” (A
végtelenség és az ész/értelem) címmel. Mielõtt ezeket ajánlottam,
elmondtam neki, hogy szerintem õ mélyen legbelül valóban bölcs ember,
akinek valószínûleg mindig nagy nehézségekbe ütközött, hogy kifejezze
bölcs gondolatait. Mint tudjuk, sosem árt önbizalmat építeni azokban, akik
egyébként felszínesek és durvák.
Nos, mit gondolsz, mi történt? Vagy két héttel késõbb, mialatt a szokásos
ingyenes tanácsadást gyakoroltam, egy fiatalember, egyszerû, de színes
pamut holmiban, odajön hozzám, és elmondja, szerinte milyen áldott
vagyok, és milyen sokkal tartozik nekem, hogy megváltoztattam az életét.
Megkérdezte, emlékszem-e rá. Be kellet vallanom, hogy, bár az arca
ismerõsnek tûnt, annyi emberrel találkoztam naponta, hogy elég nehéz
volt mindenkire külön emlékeznem, aki tanácsért jött hozzám. Õ erre
felidézte találkozásunkat, majd száz dollárt akart adni nekem. Ajánlottam,
hogy adja valaki másnak, akinek nagyobb szüksége van rá. Azt is
mondtam neki, hogy semmivel nem tartozik, hiszen saját erõfeszítései
révén érte el a változást. Elmesélte, hogy néhány évvel azelõtt hogyan
hagyta ott autószerelõi állását, és vált drogkereskedõvé, hogyan ébredt
rá mostanra, milyen rosszul tette, és hogy most újra autószerelõként
dolgozik. Elmondta, hogy a végtelenségrõl való gondolkodás hogyan
változtatta meg az õt körülvevõ világról alkotott képét, és hogyan
ébresztette rá, hogy az életet veszélyeztetni, sérelmet, kárt okozni
értelmetlen, amikor annyi ámulatba ejtõ, megismerésre váró dolog vesz
körül bennünket, ami kíváncsisággal tölthet el. Megköszöntem, hogy
bizonyítékkal szolgált feltevésem helyességét illetõen, miközben hatalmas
belsõ eufóriát éreztem amiért megóvhattam valakit az erõszakos bûnözõk
életétõl.

„A rejtelmeken belül rejtelmek vannak, istenek az istenek felett… ezt
hívjuk végtelennek.”

- Jean Cocteau (1889-1963)  

Az általam látogatott egyetemek egyikén a diákok többsége kihasználta a
meglévõ helyzetet, hogy az intézmény állami kézben leledzett, és
állandóan folyt az olcsó sör, mint a csapvíz. Ennek eredményeként az
egyetemi élet nem segítette a valódi intellektuális megvilágosodást. A
pszichológia tagozaton, ahová jártam, a diákok nagy része alacsony
átlageredményekkel rendelkezett, és kevés tisztelettel vagy
odafigyeléssel viseltettek a tanárnõ iránt, meg ami azt illeti, egymással
szemben is. Így aztán, látva, hogy a szegény nõ mennyit szenved, néhány
hét után eszembe ötlött, hogy a kialakult helyzet akár teóriám
kipróbálására is alkalmas lehet. Egy nap bementem a tanárnõ irodájába,
és elmondtam neki, hogy mi jár az eszemben. Õ kétkedve fogadta, de
úgy látta, hogy abból nem származhat semmi baj, ha kipróbáljuk.
A következõ héten, tehát, kitettem az egyetemen egy kézzel készült  
plakátot. A háttérben egy csillaghalmazokkal körülvett spirál galaxis
látszott. Erre ragasztottam a következõ szavakat: „Végtelenség!
Gondolkodj el rajta! A valóságon, hogy a tér, az idõ és a változás kezdet
és vég nélküli.” És, ahogy megállapodtunk, egy rövid elõadást tartottam a
végtelen(ség)rõl, és hogy ez hogyan tudja létrehozni bennünk a bölcs
gondolkodást. Az osztály csendben figyelt, a plakát pedig még elég
hosszú idõn keresztül a táblán maradt.
Pár hét után tanárnõnk észrevette, hogy a legtöbb diák nagyon
figyelmessé, jó modorúvá vált, és a negyedévi teszteredmények néhány
hónappal késõbb igazolták, hogy ténylegesen valami jelentõs dolog ment
végbe. De a bizonyíték csak közvetett volt, a tanárnõt hivatta a felettese
(a dékán), aki a plakát eltávolítására utasította, mivel az megszegett
bizonyos állami szabályokat (legalábbis õ ezt állította). Ezzel a dolog le
volt zárva. Én aztán az ország egy másik részébe költöztem, a tanárnõ
pedig újra a korábban megszokott  módon kezelte a dolgokat, vagy
legalábbis így képzelem.

„Az egyetlen probléma ezzel a te végtelenség dolgoddal, hogy soha nincs
vége.”

- barátom, Larry Alaimo

Egyetemi éveim alatt megismert barátaim között volt egy fiatal férfit,
akivel akkor találkoztam elõször, amikor hobbyból „ingyenes tanácsadást”
folytattam az egyetem központi aulájában. A fiatalembert Ednek hívták.
Szeretném megkímélni minden nemû fölösleges figyelemtõl, ezért nem
említem a családi nevét.
Különben mindegy is. A húszas éveihez közelítõ tinédzser, akinek akirõl
akkor még ne tudtam, hogy hívják, látott engem a táblámmal üldögélni, és
úgy döntött, hogy merõ élvezetbõl megpróbál leleplezni engem. Odajött
hozzám, leült mellém, és vallásos ügyekrõl kérdezte a véleményemet.
Végül vallásos szövegekbõl kezdett idézni, és azt állította, hogy bûnös
vagyok, és a pokol tüzében fogok égni. Ez arra ingerelt engem, hogy a
végtelenségrõl beszéljek neki. Elõször úgy tûnt, nem képes logikus
gondolatokat egybefûzni, végül aztán mégis sikerült megértetnem vele
néhány szempontot, amivel igyekeztem megvilágítani, hogy miért
rendkívül fontos elfogadnunk a végtelenség fogalmát, mint ahogy azt is,
hogy egy végtelen univerzumban egy abszolút fizikai teremtõ léte
képtelenség. Õ akkor azzal távozott, hogy nekem komoly orvosi
segítségre van szükségem. Én pedig azt gondoltam, hogy valószínûleg
soha többé nem kell majd vele beszélnem semmirõl. De tévedtem, mivel
néhány nap múlva visszajött a tanácsadás helyszínére, és elmondta,
mennyire meglepte, hogy a végtelenség egy valóban létezõ szó, ami
minden nagyobb szótárban megtalálható. Végeredményben elsõ
találkozásunkkor tagadta, hogy a végtelenség egyáltalán létezhet, és meg
volt gyõzõdve arról, hogy a múltban volt egy pont, ami elõtt még az idõ
sem létezett, tehát semmi más sem, a tér meg aztán biztos nem. De még
ennél messzebb is ment, azt állítva, hogy a végtelen tér gondolata az én
találmányom. Számára a végtelenség csak egy véges számot jelentett,
ami emberi ésszel már felfoghatatlan és megszámlálhatatlan, nem pedig
kezdet és vég nélküli teljesség. De most sajnálkozva, bocsánatkérõen
jött. A végtelenség megkérdõjelezhetetlen létének felismerése arra
sarkallta, hogy újra átgondolja, megváltoztassa, vagy akár teljesen
elvesse néhány korábbi elképzelését. Néhány nap leforgása alatt egy
rasszista és intoleráns nézeteket valló emberbõl olyan valakivé változott,
akit teljesen megdöbbentett, hogy azelõtt mennyire beszûkült
gondolkodású, rövidlátó és felszínes volt. Így indult csendes barátságunk.
Soha nem felejtem el, milyen óriási mértékben kifejezte a háláját.

„Badarság! Az Infinity (a Végtelenség) egy austin-i üzlet neve Texas-ban.”



1987-ben, az elsõ évben, amikor a járda filozófusaként kezdem
tevékenykedni, egy este Greenwich Village-ben egy japán gépkocsi-
gyártó cég vezetõinek egy csoportja felfigyelt rám utcai foglalatosságom
végzése közben. Kíváncsivá váltak, hogy mivel foglalkozom, és
megkérdezték, megmondanám-e a jövendõjüket. Elmagyaráztam, hogy
én másfajta tanácsadó vagyok, de amikor a vállalatnál betöltött
pozíciójukról értesültem, ajánlottam, hogy gyártsanak egy viszonylag
környezetbarát hibrid autómodellt, és hívják „Infinity”-nek
(Végtelenségnek). Persze, bizonyítani nem tudom, de nagy
elégedettséggel tölt el a gondolat, hogy feltehetõleg tõlem származik egy
sorozat gépkocsi-márka neve
Az egyetlen kifogásom csak az, hogy ezek nem azok a fajta hibrid autók,
amire én gondoltam. (Megjegyzem, hogy meggyõzõdésem szerint
tanácsaim befolyásolták a Wall Streetet, a közel-keleti békefolyamatot és
Woody Allen társadalmi életét is, akár elhiszed, akár nem.)

A SÜRGÕSSÉG OKA
A 2000. év fordulójának Szilveszter estéjén világszerte sokan féltek
valamiféle katasztrófa bekövetkezésétõl. Sokan, de semmilyen
értelemben sem a többség. A legtöbben kisebb, váratlan terrorista és
szabotázs akcióktól tartottak, de hála annak az erõfeszítésnek, amit a
világ legnagyobb hírszerzõ és biztonsági szolgálatai közül sokan tettek,
mind a kormányzati, mind a magán szférában, ilyen akciók csak nagyon
kis számban fordultak elõ, és hatásuk is elenyészõ volt. Ami engem illet,
tudtam, hogy a nagy hatalmak, a nagy nemzetközi cégek például, vagy a
nem vallásos Kína, csak hogy kettõt említsek, minden tõlük telhetõt
megtesznek, hogy megelõzzék a szélsõséges és fanatikus erõk
próbálkozását, akik szívesen kihasználták volna a különleges kronológiai
esemény, és amit szimbolizál. Mindemellett azt is tudtam, hogy szerte a
világon  sok (részben jogosan) dühös fiatalt találunk, akiknek nem kell
valamilyen csoporthoz csatlakozniuk, hogy az egész társadalomra
kiterjedõ károkat tudjanak elõidézni. De egy lezajlott dátumváltás még
nem jelenti azt, hogy a háborúk, a nukleáris reaktor katasztrófák
radioaktív sugárzásának, a rendkívüli szegénység, a bûncselekmények
után járó túlzó büntetések haraggal teli  túlélõi eltûntek volna. Ezek a fiatal
és ezek a dühös emberek itt vannak körülöttünk, és habár nem tudjuk
elfogadni az erõszakos módszereket, amelyek használatára készek, fel
kell ismernünk, hogy sérelmeik, panaszaik nagy része valóságos, és
megoldást igényel.

A háború, bûnözés és gazdasági korrupció több annál, mint az egyének
megölése, bántalmazása, megsebesítése, tulajdonuk lerombolása,
megsemmisítése. Óriási ártalom és igazságtalanság a jelenlegi és
jövõbeni nemzedékek egészével szemben. És a fiatalok, akiknek még
nincs társuk, családjuk, saját gyerekeik, nagyobb valószínûséggel állnak
bosszút a bûnösökön és ártatlanokon egyaránt, oly módon, ami
nagymértékben gyengítheti az általános közbiztonság érzését. És amikor
a közbiztonság túlságosan alacsony szinten áll, vagy jóformán nem is
létezik, akkor emberek és országok egész csoportjai válnak
irányelveikben, célkitûzéseikben szélsõségessé, és visszautasítják az
általános emberi és globális ökológiai helyzet jobbá tételét. Egy ilyen
szituációban minden erõfeszítésünk - mint a The Sierra Club, az Amnesty
International, a Greenpeace, a Medicines Sans Frontiers, a Red Cross
(Vöröskereszt), a Red Crescent, a Green Cross, a Medical Doctors for
Nuclear Safety (Orvosok a Nukleáris Biztonságért), a Foodaid
(Élelmiszersegély programok), a World Hunger Project (A világ éhezõinek
megsegítéséért létrejött projekt), a UNICEF, és amiket itt nem is soroltam
- súlyos károkat szenved.
Ha nem leszünk képesek kinyúlni minden ember felé az egész
földkerekségen, megváltoztatni legtöbbjük gondolkodásmódját, tudatlan,
erõszakos viselkedésüket bölcs, kreatív viselkedéssé alakítani, akkor a
közbiztonságot mindenhol nagy veszteségek érik majd, és a teljes
társadalmi, szociális leépülés veszélye fokozódni fog az egész világon
(ahogy az mostanában megtörtént olyan helyeken, mint Szomália,
Afganisztán, és Délkelet-Ázsia egyes részei).
A köz és az egyén biztonsága szoros, közvetlen kapcsolatban állnak
egymással, és a világ legvagyonosabb emberei belefáradtak abba a
tehetetlenségbe, amivel a demokratikus kormányok a megfelelõ biztonság
megteremtését kezelik. De a legtöbben tudatában vannak, hogy a
demokráciának és az általános emberi jogokra épülõ viszonylagos
szabadságnak nincs jobb (biztonságosabb) alternatívája. Szóval Földünk
kevés gazdagja, akik közül a legtöbben Észak-Amerika, Nyugat-Európa
és a Távol-Kelet fejlett országaiban élnek, kezdik felismerni, hogy a
közbiztonsággal szemben általában komoly fenyegetést jelentenek a
szélsõségesek, a társadalmilag periférián lévõ, erõszakra hajlamos
ifjúság. Ezek a nagy vagyonnal rendelkezõ emberek képesek lehetnek a
társadalmi kontroll erõsen megkérdõjelezhetõ módszereinek
kifejlesztésére és alkalmazására, amely még közelebb visz minket
George Orwell rémálomszerû „1984”-es világához. Tehát  a gazdagság
megtartása, a demokratikus társadalom és kapcsolódó intézményei,
valamint a közbiztonság követelményei közötti érzékeny egyensúly állandó
kihívásoknak van kitéve. Ezért a legsürgetõbb feladat, hogy találjunk egy
„csodaszerszámot” a szélsõséges és erõszakos ideológiák
megfékezésére, és ezért gondolom azt, hogy módszerem figyelmet
érdemel.

A sürgõsség okainak listája hosszú, de megérdemli a figyelmet. Ezért
állítottam össze egy megoldandó társadalmi és környezeti gondokból,
problémákból, álló listát.

1. Túlnépesedés. Háromszor annyi ember él Földünkön, mint egy
évszázaddal ezelõtt!

2. Járványok. A népességsûrûség növekedése és az antibiotikumokkal
való visszaélés a tömeges kipusztulás szélére sodorhat minket!

3. A tiszta víz korlátozott mennyisége. A Föld friss vízkészleteinek túlzott
fogyasztása nagyobb regionális háborúkat robbanthat ki, és végsõ soron
akár globális háborúhoz is vezethet!

4. Idõjárási szélsõségek. Természeti és emberi tényezõk, mint a
talajerózió, a levegõszennyezés, az ózonréteg fogyása, és egy új
jégkorszak támadása földünk éghajlatát  kivételesen szélsõségessé,  
kiszámíthatatlanná,  és pusztítóvá tehetik, végletes idõjárási
katasztrófákat és társadalmi/szociális szétesést, ezáltal pedig regionális
és globális háborúkat idézve elõ.

5. Olcsó technológiát felvonultató terrorizmus. A globalizáció
elkerülhetetlen folyamata sok ember elõl elzárta a lehetõségeket, akik
most haraggal viseltetnek Földün óriási gazdasági hatalommal rendelkezõ
régiói iránt (amilyen pl. az USA, Canada, az EU) Közülük néhányan
erõszakos terrorcselekményekkel igyekszenek majd haragjukat levezetni,
és a nagyobb népsûrûségû területek könnyen válhatnak ezen gátlástalan
személyek célpontjaivá, akik a szegények tömegpusztító fegyvereit
használják, mint például a házi készítésû vegyszereket.
Az ilyen jellegû terrortámadások nagyobb kárt is képesek okozni, mint
néhány száz ember meggyilkolása, azáltal, hogy tömeges pánikot és
hisztériát keltenek, ami káoszhoz, anarchiához és teljes társadalmi
széteséshez vezet, aminek terjedése a szomszédos országokra és
régiókra nézve is veszélyt jelent.

6. Csúcs-technológiát felvonultató terrorizmus. A globalizációs   
folyamatban nagymértékben lemaradt országok és közösségek különbözõ
csoportjai megkísérlik majd a nagy gazdasági hatalommal rendelkezõ
országokat, vagy akár egész földgolyónk lakosságát tömegeket célzó
fenyegetésekkel zsarolni. Hatalmas pusztításra való képességüket
valószínûleg az emberek nagy sokasága ellen elkövetett támadásokkal
akarják bizonyítani. Õk a csúcs-technológia eszközeit fogják elõnyben
részesíteni, amilyenek a kis hatótávolságú nukleáris szerkezetek, a
masszív cyber-támadások, bakteriológiai és virológiai fegyverek, a vizek
kémiai szennyezése, zárt helyiségekben történõ vegyi gáztámadások,
paranoiát okozó vegyszerek, valamint az, hogy igyekeznek két
szomszédos nukleáris ellenfelet koholt vádakkal egymás ellen uszítani,
kisebb helyi nukleáris konfliktus kirobbantásának céljával, amely komoly
károkat okozna földünk mezõgazdasági teljesítményére és gazdasági
kilátásaira nézve („Tegyétek, amit mondunk, vagy legközelebb még
rosszabb jön!”).

7. Nukleáris konfliktus. A ténynek, hogy mind Pakisztán, mind India,
korlátozott méretekben ugyan, de rendelkezik egy hasonló mértékben
pusztító nukleáris háborúhoz szükséges felszereltséggel, komoly
aggodalommal kell eltöltenie bennünket. Ugyanis a két ország közötti
különbségek olyan nagyok, hogy képességük a tartós béke hídjainak
kiépítésére jelenleg egyenlõre súlyosan korlátozott. Csak idõ kérdése,
hogy elveszítsék a fejüket. És habár ez Kína érdekeit is sértené (ezért is
vállalja a közvetítõ szerepét), nem sok dolog állíthat meg egy
szélsõséges kisebbséget, hogy a két ország közül bármelyikben
megmásíthatatlan félelem és konfliktus elõidézõje legyen. Az Egyesült
Államokkal, valamint a volt Szovjetunió országaival ellentétben, Iránhoz
(mely valószínûleg korlátozott mértékben rendelkezik rövid hatótávolságú
nukleáris arzenállal) és Izrelhez hasonlóan, Pakisztán és India nem fél
attól, hogy közvetlenül nukleáris telet vagy teljes globális pusztulást idézne
elõ. Tehát õk kevésbé tartanak a nukleáris fegyverek bevetésétõl igazuk
érvényesítése érdekében. Pakisztán és India, Izrael és az iszlám arab
területek számára az egyetlen reményt az adja, ha mindent megtesznek,
hogy polgáraik nacionalista érzelmeit csökkentsék, és gazdasági,
társadalmi érdekközösséget vállalnak azokkal, akik egyébként
megmaradnának veszélyes ellenségként.

8. Civilizációs kimerültség. A globális békére és jólétre nézve talán az
egyik legfenyegetõbb veszélyt az általam „civilizációs kimerültségnek”
nevezett jelenség hordozza. Ez akkor következik be, amikor egy ország
polgárainak többsége kezdi úgy érezni, hogy munkájáért nem részesül
kellõ mértékû (anyagi és erkölcsi) elismerésben azoktól a gazdag
kevesektõl, akik ama cégeket és üzleti vállalkozásokat birtokolják, melyek
az õ munkájukból élnek. Amikor úgy érzik, hogy saját kormányuk és annak
hivatalai becsapják õket, hogy személyes szabadságukat fenyegetik
közbiztonságuk védelmének címszava alatt, vagy a bûnözés meredek
emelkedése miatt érzik fenyegetve magukat. Mikor úgy érzik, hogy a
legújabb tudományos és technológiai eredmények csak néhány
kiválasztott számára járnak elõnyökkel, és túl nagy a kiválasztott kevesek
és az összes többi ember közti szakadék. Amikor elveszítik az iroda-
birodalom és a hatóságok iránt érzett tiszteletüket, mivel túl sok bürokrata
és törvényvégrehajási hivatalnok korrupt, és eltulajdonítja a közpénzeket.
Amikor úgy érzik, hogy a demokrácia többé nem biztosít számukra
biztonságos és egészséges életet. A szélsõségesek, fanatikosok és más
erõszakos emberek ilyenkor tudnak hatalmas társadalmi káoszt, céltalan
harcot, zavargást.